Vészesen fogynak a napok az adventi időszakból (főleg ahhoz képest, hogy még koszorúnk sincs sem az ajtón, sem az asztalon, se karácsonyi dekoráció a házban, se ajándék, se semmi), de nekem annyi kedvem van az egész karácsnyi hóbelevanchoz, mint mínusz 10 fokban futni. Ha nagyon muszáj, akkor csináljuk és hajrá, de ha nem, akkor inkább kihagynám. Elég lehangoló, hogy minden emelkedettség hiányzik belőlem, hogy a csillogó díszek, a kivilágított főtér, a forralt bor illata, a gyertyafény és a zúzmara egyáltalán semmit nem vált ki belőlem, és ha tehetném inkább lelépnék valahova. Felőlem hidegebb is lehet, mint itt, de légyszi-légyszi, hadd ne kelljen karácsonyoznom.
Ez azért is külön szomorú, mert tavaly tényleg kihagytam a karácsonyt, ugyanis Hollandiában az örökké egymással háborúzó lakótársammal kellett töltenem. Igaz, akkor éppen a boldog békeidőket éltük, de szerintem senkinek sem kell elmagyaráznom, hogy mit jelent az, ha olyannal vagy összezárva a szeretet ünnepén, akit alapvetően nem kedvelsz. És hiába volt egy nagyon csinos normandiai fenyőnk, adventi koszorúnk, adtunk ajándékot egymásnak, nem ért semmit.
Valamelyik este keresztanyámmal futás (jó-jó, kocogás) közben pont az volt a téma, hogy szerintem milyennek kellene a karácsonynak lennie. Nem kell semmi rongyrázósra gondolni (bár tényleg tök jó lenne, ha mindenki nagyon kicsípné magát, mert ugye nem egy szimpla hétköznapról kellene, hogy szó legyen), elmenni a templomba, megtisztítani a lelkünket a sok mocsoktól, bocsánatot kérni az önzésért, kapzsiságért, irigységért és mindenért, amivel úgy érezzük, hogy másokat vagy éppen magunkat (meg)bántottuk, megköszönni amink van, és a következő időszakra erőt kérni, hogy jobb emberek legyünk.
Ezután jó lenne, ha a szeretet ünnepe tényleg a szeretetről szólna. Nem arról, hogy halálra zabáljuk magunkat dögunalmas rántott hússal szaloncukorral és bejglivel, hogy végeláthatatlanul pletykálkodunk, és meghallgatjuk, sőt még rá is teszünk egy lapáttal a ,”Ki kivel mikor hol mit csinált?” sztorikra, hogy panaszkodunk a munkahelyünkre (ami van… mit mondjon az, akinek a dögunalmas rántott hús, szaloncukor és bejgli egy elérhetetlen álom, mert nem tudja megvenni?), a munkatársakra, a magas rezsire, a kevés pénzre, politizálunk. Veszekszünk jelentéktelen dolgok miatt (- Minek kell ide vagy oda menni? – Nehogy enni merjél a húsból, a vendégeknek nem lesz elég! – Nem igaz, hogy már megint kiöntötted a kávét, most takarítottam ki a konyhát! – Öltözzél már! – Hozzál be fát! – Mozdulj már meg!), amik minden egyes évben minden egyes karácsonykor előjönnek, pedig ha tetszik, ha nem, a karácsonyi menetrend mindig ugyanaz. Minden évben ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanazokat az ételeket esszük, ugyanazokon a dolgokon veszekszünk, így talán nem is meglepő, hogy az ünnep gondolata egyre kevesebb várakozással tölt el.
Olyan jó lenne, ha a karácsony tényleg kiszakadást jelentene a szürke hétköznapokból, ha erre a két-három napra félre tudnánk tenni, mindent, ami rossz, és örülnénk annak, hogy élünk, vagyunk egymásnak, hogy együtt lehetünk.
Lehet, hogy ez csak az én idealizált kis világom szüleménye, de talán egyszer ilyen lesz a karácsony. : )
Addig is csodákkal teli várakozást kívánok!
Legutóbbi hozzászólások